A kiábrándító közöny, vagy mi ez?

Mindenesetre szörnyű erre rádöbbenni...

A belefásult, mosolytalan, (vagy éppen képmutató) szürke arcú, fényét vesztett emberek országa lettünk, akikkel bármit megcsinálhatnak, és ahogy látom, egymással bármit meg is csinálunk.

Hogy akarnék én itt összetartást, szeretetet generálni, közösségben beszélni, tenni, hogy ott megéljük, hogy beinduljon valami változás?Empátia...emberség...áh..., mikor csak annyi a vágyam, hogy ne az @nyád, és baz+ legyen a köszönés, ne rögtön a dudát nyomjuk, vegyük észre a másikat, ne röfögjünk elé, ne lökjük félre, vagy fel egymást, ne lihegjünk a másik nyakába sorban állásnál, vegyük észre ki érkezett meg elsőnek, hogy ne mi álljunk a sor elejére, tudjuk még azt mondani, hogy köszönöm, és kérem, de mondjuk is rá, hogy szívesen.

Ne csak elvárjunk, hanem adjunk is, hogy kapjunk. 

A beszélgetésünk ne csak cinikus okoskodásból álljon, és ne képzeljük magunkat mindentudónak, hanem csak legalább egy picit feltételezzük azt, hogy a mi igazunk lehet nem az örök igazság. Hallgassuk meg egymást, és vegyük észre, ha megbántottunk valakit. Kérjünk elnézést, még ha nehéz is lenne kimondani, hogy bocs, de nem lesz tőle bajod, sőt felszabadít. Van elég alaptalan bántás, hirtelenség, ezért gondoljunk már bele, hogy szavainkkal, tetteinkkel, a nekünk megszokott természetünkkel a másiknak az élettől vesszük el az életkedvét, vagy éppen az életét. Szerinted nem? Hát DE! El sem hiszitek milyen kevés elég ehhez, vagy ahhoz, hogy tönkretedd egy jó érzésű embertársad napját.

Ne várjunk a másikra! 
Itt vagyok, segítek, mert erről szólna ez az egész, de nélkületek nem megy!
Ez az életünk, a jövőnk, a gyerekeink jövője.